Vendég
Vendég
 |  Tárgy: Adam Deer ~ Árny  Pént. Márc. 16, 2012 9:21 am | |
|
Teljes név: Adam Deer
Becenév: Alcatraz
Születés helye, éve: San Francisco 1991.03.16.
Kor: 21.
Csoport: Árny
Anya: Ashly Silverton. Meghalt 2006.03.16. 32 évesen.
Egyszerű bolti eladó volt. Mindenkivel jól kijött különösen a többi Árnyal Mindenki szerette, mert tudták, hogy ha kell, ő mindig segít. Sok udvarlója volt annak ellenére, hogy apámmal házasok voltak. Anyámat nem zavarta inkább viccesnek tartotta, de soha senkire nem nézett volna rá apámon kívül. Nem rendelkezett semmilyen különleges erővel.
Apa: Tomas Deer. Meghalt 2007.03.16. 36 évesen.
Rendőrtiszt volt. Jól végezte a munkáját, és mintapolgár volt. Nem lehetett semmit találni róla, ami bemocskolhatta volna mivel semmi ilyen nem is volt. Ő is jól kijött a többi Árnyal, mint édesanyám bár ő közel sem mindenkivel. Zavarta, amikor valaki elkezdett udvarolni anyámnak, és azok sem mind kedvelték, akik szerelmesek voltak anyámba. Különleges ereje: Farkas lökés. Ennek a képességének köszönhetően nem kellett hozzáérnie a célpontjához elég volt a levegőbe ütnie felé, hogy ellökje. Minél közelebbről annál erősebben.
Testvérek: Nincsenek.
Egyéb hozzátartozók: Legjobb barátja Steven Taylor. Vele egykorú. És apja egyik munkatársa Sara, aki szülei halálát követően magához vette.
Jellem: Kisgyerekkén mosolygós mindig jókedvű fiú volt. Viszont szülei halála után teljesen megváltozott. Onnantól nem volt annyira beszédes, és arca olyanná vált, mint egy halottá. Teljesen érzelemmentes arckifejezést vett fel, amit mintha csak ráfagyasztottak volna. Szemei is halottá váltak, és kihunyt bennük az a boldog fény, ami eddig oly vidáman pislákolt. Fotografikus memóriával rendelkezik, aminek köszönhetően mindent, amit hall, lát, vagy érez, megjegyez egy életre. Gyűlöli az Árnyakat személyes okokból kifolyólag, és nem hajlandó megbocsátani nekik.
Külső: Magas, erős testalkattal rendelkezik, Barna színű haja és szeme van. Általában fehér pólót visel, rajta kigombolt inget, vagy vékony kapucnis pulcsit. Ilyenkor a kapucni mindig fejére van húzva, hogy beárnyékolja szemeit, amik ennek köszönhetően távolról egy normál ember számára nem láthatóak rendesen. Kék farmert és fekete sportcipőt visel, bal kezén pedig egy vízálló digitális karórát hord.
Egyedi képesség: Az Árnyak között legalábbis biztosan egyedi képességnek számít. Adam telekinézissel rendelkezik. Ennek köszönhetően az 50m-es körzetében képes mozgatni a tárgyakat, amik legfeljebb 95kg-os súlyúak lehetnek. Ez alatt bármit képes mozgatni, ami bent van, az 50m-es körzetben 95kg felett viszont csak akkor bír el tárgyakat, ha a fizikai erejével is rásegít. Vagyis sokkal inkább fordítva történik és a telekinézissel úgymond megnöveli az erejét. De természetesen a támadó ereje ilyenkor sem növekszik.
Előtörténet: 1992.03.16.án születtem meg San Francisco-ban. Szüleimmel együtt én is az Árnyak fajához tartozok. Ezzel mióta eszemet tudom, tisztában vagyok. Hamarabb tanultam meg átváltozni, mint járni. Vagy legalábbis anyám mindig ezt mondta. Anyám egy Könyvesboltban volt eladó. Tündéri nő volt. Mindig csak mosolygott és segített mindenkinek legfőképpen a fajtársainknak, ha arra volt szükség. Mindenki szerette és ezen nem is lehetett csodálkozni, mert nyilván való volt, hogy ezt kedvességének köszönhette. Édesapám Rendőrként dolgozott jól végezte a munkáját és ezért az emberek nagy becsületben tartották és tisztelték nem volt sok ellensége. Nem is mondanám a meglévőket ellenségnek inkább vetélytársak, de azok sem nagyon. Ugyanis akik nem kedvelték azoknak is csak annyi bajuk volt vele, hogy neki szerencséje volt és ő jött össze anyámmal. Viszont annak ellenére sem voltak a többiek hajlandóak felhagyni az udvarlással és a próbálkozással, hogy én megszülettem. Apám ezt nem nézte jó szemmel, de csak akkor szólt bele, amikor már szerinte elvetették a sulykot. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam szüleimmel én voltam édesanyám pici fia. És apámnál sem volt más a helyzet. Amikor szabadideje volt mindig edzett velem, hogy az átváltozás tökéletesen menjen, és hogy a különleges képességemet is tökéletesen tudjam uralni. Amikor kiderült, hogy van ilyen képességem, anyám, meglepődött apám pedig büszke volt rám annak ellenére, hogy a kiderülésének körülményei nem a leg jobbak voltak. Legalábbis apám számára. Egyszer, amikor mint a legtöbb barátom kimentünk apámmal egy parkba dobálni a labdát nem figyeltem eléggé oda és majdnem el talált a labda, de amikor rám kiáltott visszanéztem és akaratlanul is, de megállítottam a levegőben a labdát éppen az orrom előtt fél centiméterrel. Aztán ugyan azzal a lendülettel vissza is irányítottam és képen találtam apámat, aki a döbbenettől lefagyott pár pillanatra. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy attól hogy pont az orrát találta el a labda vagy a boldogságtól könnyezve vigyorgott rám és ölelt meg. Az általános iskolában úgy viselkedtem, mint egy átlagos gyerek, és ha bár erősebb voltam náluk és jobbak voltak az érzékeim, senkinek sem tűnt fel hogy mind ez igaz, mert eléggé vigyáztam arra, hogy ezek ne tudódjanak ki. Átlagos eredményeket értem el az iskolában hogy ezzel se figyeljenek fel rám. Ez apám tanácsa volt, mert bár tudta ő is hogy a fotografikus emlékezőképességemnek köszönhetően mindent megjegyeztem nem akarta, hogy kilógjak a sorból, ha csak egy olyan tulajdonságommal is, ami néhány embernek szintén van. Az iskolát nagyjából mindenből jó eredménnyel végeztem. És egy egész jó középiskolába mentem a legtöbb barátommal együtt. Stevennel itt ismerkedtem, meg amikor néhány úgymond nagymenő körbevette csak, hogy viccből laposra verjék szegény gyerek fejét. Ekkor voltam 16 éves, mint ahogy Steven is. És ez volt az első alkalom, hogy megszegtem egyik apámnak tett ígéretemet, hogy amikor emberek között vagyok, ne használjam az erőmet és próbáljak akkora erőt használni, mint egy átlagos gyerek. Odasiettem és elkaptam az egyik srác kezét, aki éppen be akart mosni egy nagyot Stevennek. Aztán igaz nem sokkal csak egy kicsivel, nagyobb erővel vágtam gyomorszájon, mint ahogy egy hozzám hasonló testalkatú gyerekből kinéznék. Aztán elkaptam annak a nyakát, amelyik lefogta Stevent és egy kis rábeszéléssel rávettem, hogy engedje el aztán a kezét megragadva átdobtam magamon. Ebből legfeljebb azt szűrhették le, hogy tanulok önvédelmet pedig ez nem teljesen igaz. Bár nagyjából igen ugyanis apám tanított meg verekedni, de ő azt mondta, hogy csak arra az esetre, ha engem támadnak meg. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően pont a másiknak dobtam neki, aki éppen feltápászkodott és nekem akart jönni. Steven ez alatt csak nézett én pedig még adtam annak az egy-két gyereknek, aki bátrabb volt a kelleténél. Onnantól kezdve senki, sem mert kötekedni sem velem, sem Steven el. Steven átlagos gyerek volt. Bár volt egy olyan furcsa érzésem mindig mintha több lenne egyszerű embernél, de nem tudtam, hogy miért. Mintha mással is rendelkezne, mint egy átlagos ember. De ha valóban így is van sosem tudtam meg róla. Mint ahogy ő sem tudta meg soha rólam az igazat. És eljött Március 16.a a születésnapom. Boldogan keltem fel, mint mindig ezen a napon. Egész nap vigyorogtam az iskolában is. Nem sejtve semmit hogy milyen úgymond születésnapi ajándékot fogok kapni, aznap amikor hazaérek. Boldogan szálltam fel a buszra aztán köszöntem el Steventől, aki kicsivel messzebb lakott, mint én. Leszálltam a buszról és besiettem a házba még az ajtó előtt álltam, amikor meg hallottam egy ismeretlen férfi hangját, aki éppen sírt odabent. Kintről hallgatóztam kicsit és végig hallgattam, ahogy a férfi zokogva mondja ki anyám nevét, és hogy miért nem volt hajlandó viszont szeretni őt. De ha az övé nem lehet, akkor másé se legyen. Ekkor berontottam a házba és megláttam a férfit azonnal felismertem az arcát. Csak azért nem ismertem fel hamarabb, mert eddig csak láttam, de a hangját sohasem hallottam. Anyám egyik udvarlója volt. A férfi amint meglátott átváltozott és nekem akart rontani, de a különleges képességemnek köszönhetően megállítottam és felemeltem a levegőbe pár centire a földtől aztán eltaszítva magamtól kitörtem vele az ablakot, ami mögötte volt. Éppen mászott volna vissza, hogy ismét nekem rontson, amikor meghallottuk a rendőrségi szirénákat. Mint utólag kiderült időközben eltűnt arcomról a mosoly és halottá vált akár csak a szüleimé. A rendőrségi kocsik egyre közeledtek mire a fickó eliszkolt. Beléptem a nappaliba az előszobából ahol eddig álltam és a szüleim halott testére néztem. Minden csupa vér volt. El sem tudtam hinni, hogy valóban ez történt pont velük. Szépen lassan megfordultam és kisétáltam a bejárati ajtón. És megálltam a járda szélén csak bámultam magam elé, amikor a rendőrök megérkeztek. Az egyik rendőrnő azonnal hozzám sietett megállt előttem rám nézett és elkezdett kérdezgetni. Rátekintettem, de csak egyhelyben álltam és bámultam. Kissé megrémült a tekintetem láttán jól ismertük egymást, hiszen apám egyik munkatársa volt mindig, amikor bementem apámhoz, és amikor az nem ért rá vele beszélgettem. Nagyon kedves nő volt szerettem vele beszélgetni várakozás közben. De ez alkalommal nem tudtam mit mondani neki. Közben a többi rendőr bemasírozott a házba és megtalálták a szüleimet. Hallottam a nő adóvevőjéből, ahogy megerősítették a halálukat. Továbbra is csak álltam és néztem a nő szemébe aztán végül megszólaltam.
- Ez aztán a boldog születésnap...
Csak ezt a rövid szarkasztikus mondatot voltam képes kinyögni. A nő amint meghallotta ezeket lenézett a földre és tett egy megjegyzést arról, hogy pedig olyan szépen indult ez a nap, és hogy az apám a rendőrségen milyen meglepetést rendezett nekem. Amit letudtam egy „mára eleget kaptam abból.”al. Csendben elindultam a rendőrségi kocsi felé, mert tudtam, hogy úgy is be fognak vinni kihallgatásra hátha tudok valamit erről. Csakhogy ezzel az volt a gond, hogy nem mondhattam el azt, amit tudtam, mert akkor magamat is lelepleztem volna, hogy mi is vagyok. A rendőrségen mindenhol boldog születésnapot feliratok szerepeltek, lufik, és egyéb dekoráció volt. Amikor beléptünk az ott lévő rendőrök egyszerre ordították el magukat és repkedtek a konfettik. Ökölbe szorult a kezem, de arcom nem változott. Az egyik rendőr közelebb lépett és az arcomba mondva elismételte az előzőt mire behúztam neki egyet az pedig padlót fogott. Mindenki nagyokat pislogva nézett rám a férfivel együtt. Egyik kezével megfogta sajgó állát és balra-jobbra mozgatta kicsit, hogy helyére rakja és enyhítsen a fájdalmon. Aztán a velem együtt megérkezett rendőrnőnek, aki még a házunknál jött oda hozzám feltett egy kérdést, hogy belém meg mi ütött. Mire az elmesélte neki az ügyet az ott lévők még jobban meglepődtek és a boldog születésnapot mosolyokból részvétet mutató arckifejezések lettek. A kihallgatáson csak körvonalasan mondtam el, hogy mi történt és kihagytam azt, hogy az elkövető még bent volt a házban. Ezek után Sara vett magához engem, hogy felneveljen. A nem rég még sokat emlegetett rendőrnő. Ő nem tudhatta, hogy mi is vagyok ezért előtte is titokban kellett tartanom valódi kilétemet. Gyorsan terjedtek a hírek és másnap a suliban már mindenki tudta, hogy mi is történt a szüleimmel. Sokan részvétüket nyilvánították, de azok, akiktől megvédtem Stevent csak a képembe röhögtek. De nem csináltam semmit. Ugyan úgy néztem rájuk, mint minden, és mindenki másra. Aztán továbbálltam, ami csak jobban zavarta őket. De engem nem érdekelt. Igazából semmi sem érdekelt. Volt egy lány az iskolában, akinek a társaságát egészen addig mindenkiénél jobban élveztem volna, de most hogy ő közeledett már ős sem foglalkoztatott. Főképp mert csak a sajnálat miatt akart velem foglalkozni. De erre nem volt szükségem. Senkinek a sajnálatára sem volt szükségem, de ezt valamiért senki sem vette észre. A napjaim abból álltak leginkább egy darabig, hogy hallgattam mások sajnálatát, aztán egy olyan helyen ahol senki sem volt edzettem, hogy elég erős legyek bosszút állni a szüleimen. És persze abból hogy hazamentem Sarahoz hogy aludjak. Lassan de fokozatosabb a sajnálatokból egyre kevesebb lett. És nyugtom lett tőlük. Az iskola elvégzése után munkát vállaltam egy javítóműhelyben és a pénzből, amit a szüleim életbiztosításáért kaptam vettem magamnak egy lakást a belvárosban közel a munkahelyemhez. Sara szomorú volt, amiért elköltözök tőle, de ez engem teljes mértékben hidegen hagyott. Már nem érdekelt semmi a régi életemből. Megelégedtem az újjal. És bár megutáltam az Árnyakat és mindnek a pusztulását kívánom én is meglepődtem, amikor az Alfa meghalt és az Árnyak támadást indítottak minden más varázshasználó ellen. Ez lényegében számomra pont kapóra jött, hiszen így legalább nyugodtan megölhetem majd azt, aki a szüleimet is, és legfeljebb ha kell más varázshasználókra fogom majd. De a többinek sem fogok kímélni, mert mind ugyanolyanok. Mindet csak a hatalom érdekli, és csak magukkal foglalkoznak, nem érdekli őket, ha ezzel ártanak másoknak. És árvát csinálnak másokból…
|
|
